Manapság már csak a régi fotók, és az idősebbek visszaemlékezései idézhetik fel azokat az időket, amikor a tél nagy hóval és faggyal járt. A 19. század dereka a „kis jégkorszak” végére esett, és nagyon hideg telek jellemezték. Így volt ez Vácott is.
Forró Katalin írása.

A szabadságharc a váciak számára is megpróbáltatásokkal teli időszak volt. Különösen nehéz volt átvészelni 1848-49 telét. Görgei 1849. január 5-én, a háromkirályok ünnepe előtti napon érkezett katonái élén a városba. Nem töltöttek hosszú időt itt – a váci proklamáció kiadása után – már másnap kivonultak a városból.

A gellérthegyi csillagda ekkor már meteorológiai vizsgálatokat is végzett, így hiteles lehet Tragor Ignác azon megállapítása, hogy ezen a napon a hőmérséklet még napközben sem emelkedett -20 °C fölé. A váciak szomorúan nézték az elvonuló katonákat, akiknek a keze odafagyott a puskacsőhöz, és meleg ruha híján a lópokrócot terítették magukra, de úgy hogy a fejüket is takarja. Két lyukat vágtak a pokrócra, hogy kilássanak alóla.

A nagy hideg ellen fűtéssel és megfelelő táplálkozással lehet védekezni. Az akkori váciaknak sajnos erre nem volt módjuk. Görgeiék kivonulása után a császári csapatok foglalták el Vácot. A város határait lezárták, csak és kizárólag írásos engedéllyel lehetett kimenni a határba tűzifát gyűjteni, mivel a fa a katonaságnak kellett. Így engedélyt a váci lakosok csak ritkán kaptak, így azt tüzelték el, amit a házban és a ház körül találtak. A katonákat élelmiszerrel is el kellett látni. A három hónap alatt, amíg a császáriak megszállva tartották a várost, több mint 45.000 adag kenyeret, 3,5 mázsa szalonnát és 2 mázsa 41 kg húst kellett a váciaknak beszolgáltatni. Nem csoda, hogy a helyiek fáztak és éheztek.

S hogy ez milyen további sajnálatos következményekkel járt? 1849 májusában kolera pusztított az országban. Az emberek legyengült szervezete nem tudott megbirkózni a járvánnyal. Olyan sokan haltak meg, olyan sokat temettek, hogy szinte egész nap szóltak a harangok. Be is tiltották a harangozást.

Januárban az éjszakák fagyosak, a havazás is megérkezett. Hol van azonban a mai tél attól, amivel a 150 évvel ezelőtt élt váciaknak meg kellett küzdeniük? Ugyan az 1848-49-es tél kiugróan hideg volt, de a későbbi években is hatalmas havazásokkal és jeges nappalokkal kellett számolniuk. S az éjszakák valóban farkasordítóak voltak. Különösen a város határában élők hallhatták éjszaka a farkasok vonítását.

1888 februárjában a kisváci gazdák állatait veszélyeztette egy hatalmas farkas. Lovas rendőrök a kőhídi kocsmánál látták meg az állatot, de nem tudták leteríteni. 1893 januárjában egy egész falka lepte meg a szóri réten dolgozó favágókat. Szerencsére „nem vesztették el lélekjelenlétüket, hanem a baltákkal addig hadonásztak, mig nehány farkas orrára nem koppintottak” és a farkasok jobbnak látták, ha elszaladnak.

A hideg és nagy hó azonban munkalehetőséget is jelentett. 1901 januárjában így tudósított a Váci Hírlap: „Kővé fagyott az éjjel minden. És egész nap nem szállt följebb a hőmérő hét foknál zérus alatt. Persze kinek baj, kinek meg öröm ez. A hókaparókra jó napok virradtak. Nyolcszáz és egynéhány ember jutott keresethez…” Mekkora hó lehetett, hogy nyolcszáz és egynéhány hómunkásra volt szükség?!

A Dunát teljes egészében vastag jégpáncél borította, lehetőséget adva arra, hogy átkeljenek a túlpartra. Szalmával szórták fel az utat, és a biztonság kedvéért csapatosan jártak rajta az emberek. Jöttek-mentek az árusok is, de akadtak, akik egészen más miatt vállakoztak a veszélyes útra. Tragor Ignác írta: „Abban az időben zordonabb lehetett az éghajlatunk, mert a Duna jege gyakrabban beállt. Ilyenkor a délutáni órákban hatalmas rajokban ment át a nép a túlsó oldalon fekvő révcsárdába, hogy áldozzon a tél ritka örömének és megigya a vendéglős forralt borát.” Valószínű, hogy a kocsmáros nyerte volna a forraltborok versenyét.