A társas érintkezés, a társadalmi összejövetelek koronájának a bálokat tartották. A bálok idénye a farsang, azaz a vízkereszttől hamvazószerdáig tartó időszak. Forró Katalin írása.
„Beköszöntött a vigalom évszaka, a mulatságok, estélyek, bálok búfelejtő saisonja. A meghívók raja özönlik a leányos házakhoz és nem egy szőkefürtös fejecskében motoszkál valami gyönyörűséges ideálkép csábító hasonmása, mely a meghívókon, mulatságokon teljesedésbe mehetne.” – írja 1904. január 27-én a báli szezont köszöntve a Váci Hírlap vezércikk-írója.
A társas érintkezés, a társadalmi összejövetelek koronájának a bálokat tartották. A bálok idénye a farsang, azaz a vízkereszttől hamvazószerdáig tartó időszak. A pesti nagy bálokon kívül – ahová csupán a legkivételezettebbek kaptak meghívót – a polgárosodó vidéki városokban is készültek a szezonra. 1906-ban a január 7-től március 3-ig tartó farsangon mintegy 20 bált tartottak a váciak, egy-egy hétvégére több is esett. Míg a 19. század közepén a Fehér Hajó, az Arany Szarvas és a Curia fogadókban rendezték a mulatságokat, a század végére a Curia mellett, a Káptalani sörház, a Lőház és a Korona voltak a legelegánsabb bálok helyszínei.
A rendezők között a különböző vallási, gazdasági, kulturális egyletek, társulatok, mellett megjelentek az ipari üzemek is. A különböző egyletek – társulatok által rendezett bálok a városi élet nevezetes eseményeinek számítottak, részletes tudósítások jelentek meg róluk a helyi lapokban. Nemcsak arról értesülhettünk, hogy kik voltak a vendégek, melyik zenekar húzta a talpalávalót, hanem azt is megtudhattuk, mennyivel gazdagította a rendezők pénztárát a belépőjegyekből és a túlfizetésekből befolyt összeg. Álarcos, vagy maszkabálok csak a századfordulón jelentek meg a vidéki városokban.
A bálokra gondosan készültek. A különböző társulatok, egyletek – olykor egymást túllicitálva – készítették el – legtöbbször a helyi nyomdákban – a díszes kivitelű meghívóikat, melyekben nemcsak az esemény idejét, helyét tüntették fel, de gyakran a műsort, és a menüt is. Gyakoriak voltak a színielőadások, táncvizsgák, koncertek, melyeket tánc követett.
A bálozók, különösek a hölgyek izgatottan készültek az ünnepi eseményre. Még a helyi lapok is beszámoltak arról, mi a báli divat. A millennium idején a magyaros öltözet dívott: selyem és bársony, csipke és aranyhímzés, és gazdag zsinórozás. 1906-ban liberasztinból, rádiumselyemből és csíkos crepe de chine-ből készült a divatos báli ruha. Ezt díszítették csipkével, fodrokkal, hímzésekkel. A legyezők elkerülhetetlen kellékek voltak, olyannyira, hogy legyezőnyelven még üzenni is lehetett a szerelmes ifjúnak. A kitűzők közül különösen az ezüst és gyöngyház pillangók voltak elegánsak. Az elsőbálozók ruhája mindig fehér volt. Az urak a divatnak megfelelően vagy magyarosan – díszmagyarban, vagy atillában -, vagy frakkban jelentek meg. A teljes öltözékhez hozzátartozott a klakk, azaz összecsukható cilinder is.
A rendezők táncrendet is átnyújtottak a bálozó hölgyeknek. A táncrend a táncok sorát tartalmazta. Ebbe írhatta be a hölgy a táncot lefoglaló gavallér nevét. A legkedveltebb táncok közé tartozott a keringő, a polka és a francia négyes. A csárdás a táncok királya, a legizgalmasabb, a legtüzesebb valamennyi közül általában a táncrend végére került.
A farsangi szezont nemcsak a bálozók élvezhették. A kocsmákban, fogadókban is rendeztek mulatságokat. Ezekről is megjelentek olykor-olykor tudósítások, legtöbbször verekedésekről. Ezekre nem készültek meghívók, nem nyomtattak táncrendet, s a felülfizetések a kocsmáros pénztárcáját gazdagították. 1852-ben Pintér Bálint a Fehér Hajó vendéglőse kérvényezte, hogy a farsangi szezonon kívül minden vasárnap tarthasson bálokat. A kérvényt azzal az indoklással utasították el, hogy az alsóbb néposztályok körében kézzelfogható romlottságot idéztek elő.
S hogy meddig tartottak a bálok? Erre így emlékezik a korabeli tudósító:
„Csak a hajnali harangszó, a lobogó gyertyák kialvása és a reggeli napsugár kíváncsi mosolya bírta meggyőzni a tánczosokat, hogy itt a reggel, a pihenés, a nyugalom órája. Csakhamar szét is oszlott a jókedvű társaság és csak a tudósítónk maradt árván, elhagyatva a terem közepén …”
Farsangi táncrend.
Mihelyt elmúlik vízkereszt,
a vérünk bizseregni kezd.
Talpunk viszketve táncra vágyik:
keringeni hajnalpirkadásig!
Álarcosan vagy álarc nélkül,
megtébolyodva a zenétül,
libeg a frakk szárny, az uszály:
táncolni nem kell, de muszáj,
A walcer oly szép, szűzi tánc,
a szoknya két festői ránc,
a nő lassan tipeg s a férfi
lehelletét kábulva érzi.
Egybefonódnak lágy ütemre,
egymás szemébe néznek egyre
a megszűletik, ah, a csodás,
első szerelmi vallomás.
A polka már vigabb dolog,
a pár szilajabban forog.
Bátrabb a férfi és a leányka
már érdeklődni kezd iránta.
Csak a kupléra jó a polka,
a refrént már együtt dudolja
a bódult-kábult ifjú pár –
s gondol a szünórára már!
A négyes lassú séta-tánc:
kígyózik női s férfi-lánc,
ki-ki párját elhagyva s ujra
találkozik és össze bujva
cseveg, ajkán forró a pára
és nem vigyáz a figurára.
A férfi kér, a nő meg int
és el kell válni, jaj, megint.
A boszton kvadrillal rokon,
kettőnként perdül a kolon,
a kis kacsó a férfi kézben
beletemetkezik egészben,
a nő szem megcsillog kegyosztón,
pazar mulatság a boszton!
A nő a férfihez simul,
boldog mosoly száll ajkirul.
Csárdás virradatig – ez a vég,
de a táncból sohsem elég.
„Sohasem halunk meg! Ugy-e nagysád?
imádom önt, ez az igazság.”
„Én is magát!” S úszva az árral,
ekként lesz több egy mátkapárral.
Majd minden táncrend vége ez:
- – Z. kisasszonyt eljegyez.
Fakir
(Megjelent a Váci Hírlap 1904. január 27-i számában)
