A 19. század második fele a polgárosodás időszaka, a civil szervezetek, a szervezeti élet virágkora. Mindenki megtalálhatta a számára legmegfelelőbb közösséget a különböző kulturális-, jótékonykodó-, egyházi- vagy szakmai egyesületekben. A sportolás is ekkor vált kedvelt, divatos tevékenységgé.
A váciak kedvelt kirándulóhelye volt a Lőház, a Lövölde és környéke, ahol naponta, de különösen vasár- és ünnepnapokon nagy számmal jelentek meg a városi népek. Az urasági tótól – ennek vizével működött a püspöki veteményes kert, a Kőkert szélén álló Zöldfa malom – a város felé eső területet Splényi Ferenc püspök adományozta az 1793-ban alakult Polgári Lövöldöző Egyesületnek. Ez volt a város első civil egyesülete. 1793-ban még csak deszkából építettek lőállásokat és tekepályát.
1807-ben kérvényezték, hogy a területet a Kőhíd felé kibővíthessék. Az engedélyt megkapták, így 8 öllel az országút felé a lövölde hosszában a területet kiszélesíthették, s a lövölde előtti teret a híd felé befásították, s a későbbi években gondosan körülkerítették. Itt azonban nyáron a milliónyi szúnyog miatt sétálni nem lehetett. Így aztán1808-ban zárt, manzárdtetős lőházat, építettek, mellé deszkából emelt tánctermet.
1849-ben a lőegyletet megszüntették, s csak 1858-ban volt lehetőség újra megalakítani. 1873-ban újjá szervezték. Célja egyrészt a lőfegyverek kezelési módjának elsajátítása, másrészt „nemes élvezetek nyújtása által a társadalmi élet” emelése volt. 1873-ban nagytermet építettek, az elkerített előkertet „angol modorú” kertté alakították, ahová platán-, és gesztenyefákat ültettek. Az egyesület a lövöldözés mellett kulturális szerepet is betöltött. Bálokat, kiállításokat, táncestélyeket rendeztek, könyvtárat tartottak fenn, újságokat járattak. 1880-ban tagjainak száma 120 volt. A főlövész: dr. Freysinger Lajos közjegyző, a VME egyik alapítója volt.
A lőház nagyterme részben a színpad felállítása és lebontása, részben az 1876-ki árvíz miatt megrongálódott, ezért 1885-ben teljesen felújították. Új lett a padló, hogy a nőegyleti bálon a táncosnők lábai teljes biztonságban legyenek, „nem kellvén egyes helyeket a tánczközben kikerülniök, hol azelőtt a padló rosszasága miatt lábaik veszélyeztetve voltak”, a falakat is díszesen kifestették. Ez a terem volt a 19. század végéig a legnagyobb táncterem a városban. Más egyletek is szívesen használták báljaik megtartására. A Nőegylet és a Vöröskereszt egylet azt is felajánlotta, hogy cserébe a mulatságokra szükséges eszközöket beszerzik, és azután a lőegyletnek ingyenesen átadják.
A lőegylet elsődleges szerepe – a lövészet gyakorlása – folyamatosan vesztett jelentőségéből annak ellenére, hogy a régi, használhatatlan fegyverek helyett 1892-ben korszerű puskákat vásároltak. Mindez nem volt elegendő. 1893-ban azt írták az egyesületi beszámolóban, hogy „nemzedékünknek nincs rá sem költsége, sem ideje, sem nyugodtsága.” A puskadurrogás zavarta a hölgyeket, így a lőgyakorlatokat este 6 óra után beszüntették.
A 19. század második felében a telek még jóval hidegebbek voltak. A régi fotókon látszanak a havas utcák, a befagyott Duna. Az 1880-as években gyakorta tudósítottak arról a helyi lapok, hogy a befagyott Dunán gyalog vagy kocsival lehet megközelíteni Tahitótfalut. Nem csoda, hogy megjelentek a Duna jegén csúszkálók. A korcsolyázás – vagy ahogyan akkoriban nevezték: ”iringálás” – kedvelt téli sport lett. Magyarországon 1869-ben alakult meg a Pesti Korcsolyázó Egylet (1872-től Budapesti Korcsolyázó Egylet). 7 évvel később, 1876-ban már Vácott is megalakult a Váci Korcsolyázó Egylet melynek vezetője nem más volt, mint Freysinger Lajos közjegyző, aki a lőegylet főlövésze is volt. Egy idő után a Duna nem bizonyult alkalmasnak a rendszeres korcsolyázásra. A vezetőség 1881-ben a szezonra alkalmas pályát keresett. Több lehetőséget is megvizsgáltak, végül a tagság kivétel nélkül a lőházhoz közeli „Isten malma” melletti területre szavazott. A Váczi Közlöny 1882. januári számában jelent meg, hogy „Püspök Úr Nagyméltósága, Wirter Bertalan uradalmi kormányzó úr közbenjárására volt oly kegyes az „Isten malma“ melletti uradalmi rétet a régi helyéről elszorult egyletnek díj nélkül átengedte s így miután az új helyen a mesterséges pályához szükséges kitűnő vízvezeték van, kedvező időjárás esetén igen jó pálya fog korcsolyázóink rendelkezésére állani. Az egyleti tagsági nyugták már szétküldettek s most már csak arra kérjük a tagokat, hogy fizetéseikkel ne várjanak arra, majd ha fagy.”
A mesterséges pályához szükséges vízvezeték, az akkor még magas vízhozamot biztosító egykori török vízmű lehetett. Tragor szerint a vízmű járható tárójának olyan nagy vízhozama volt, hogy a 18. században ezzel hajtották az „Isten malmát”.
1894-től iringáltak a befagyott Derecskei tó jegén a váciak. A szezon ünnepi körülmények között vette kezdetét, Banda Marci zenélt a nagyérdeműnek. A korcsolyázóknak jegyet kellett váltaniuk, ez a pénz az egyesület kasszájába került.
Már 1887-ben felmerült az igény egy melegedő hely építésére. Még a püspök, Schuszter Konstantin is adományozott erre a célra. Végül az 1889-es szezonra készült el a korcsolyacsarnok.
„Díszes csarnokunk a Derecskei tó Duna felőli oldalán, víztől védett helyen, szilárd anyagból épült Filzer Imre építész tervrajza után, ki felépítését is teljesítette 600 frtért. Kiterjedésére nézve körülbelül 6 hosszú és 3 méter széles s közel 3 méter magas. A jégpályára néző része nyílt verandát képez. Előrészén 2 ablak s ezek között egy üvegajtó van, melyen át az egész pályát beláthatni. Bútorzata még nincs, de talán a február 2-án rendezendő jelmez-estély fog hozni egy kis jövedelmet, amelyből a bútor költsége kifutja. A még most nyílt veranda idővel üveg ablakokkal lesz beborítva, ha az egyletnek valóban lesz annyi tagja, hogy érdemes leend még ennyi költséget is ráfordítani. — A csarnok a város felől tekintve oldalképét mutatja a Lőház felől pedig az előrészét. Csinos külseje kellemes benyomást tesz a szemlélőre s nincs okunk félni, hogy közönségünk áldozatkészségét kigúnyolandják kicsiség, vagy csín elleni hiba miatt. Maga a szoba ízlésesen festett s a czélnak teljesen megfelelőleg idomított.”
Az egészséges élet, a mozgás öröme hívta életre 1899. június 10-én a Váci Sportegyesületet, a VSE-t. Elnöke Zádor János, a város polgármestere lett. Az egyesületnek öt alosztálya volt: kerékpár, „regatta” (evezés), vívás, torna – tenisz és futball tartozott ide -, és gyalogtúra alosztályok. Nem csupán a sport, de a társadalmi élet tere is volt az egyesület, ezért sűrűn tartottak társas összejöveteleket, bálokat is.
Tragor így írt erről „Az emberi élet Vácon és vidékén az őskortól napjainkig” című könyvében: „Emlékezzünk meg végül ennek az időszaknak egy olyan kezdeményezéséről, mely úgy nőtt, mint a bibliai mustármag és teljes jelentőségében csak napjainkban bontakozott ki. A közfelfogás gúnyjától kísérve megindult egykét úriember hátizsákjával a Naszálra, a Csóványosra, a Vérteseknek mondott pilisi hegyekre; néhányan csónakba ültek és fehér mosósapkával fejükön föleveztek Verőcéig, Visegrádig; mások ismét húros hálókerítések közt lapátokkal dobálták föl a lapdákat; sőt akadtak olyanok is, akik lábukkal, meg a fejükkel rugdosták a lapdát. Idők folyamán mindjobban elszaporodtak és egyesületbe tömörültek. Az így alakult Sportegyesületnek evezősei gyakran vitték diadalra országos regatta versenyeken Vác vöröskék színeit.”
Kezdetben az evezés volt a legnépszerűbb. Nem csoda, hiszen a város társadalmi életének meghatározói is csónakba ültek. 1904. május 1-én adta hírül a Váci Hírlap, hogy elkészült a Váci Sportegyesület csónakdája, azaz csónakháza a Sörház – ma Fürdő – utcai dunai lejárónál. A vízre bocsátott csónakokat bérbe lehetett venni. 1911-ben új, úszó csónakházat kapott az egyesület, melyet Újpestről kellett a vízen felvontatni Vácig. Az új csónakda nem csupán hajók kikötésére volt alkalmas, de a legbelső része, az úszó épületekkel körbevett nyílt víz egyben a város első uszodája is volt. 1912-ben egy nagy vihar elsüllyesztette a csónakdát. Szerencsére sikerült az egyesületnek újra felállítani, és mindenki örömére használatba venni.
A vízi sportok fellendülésével megnőtt az igény a jó minőségű sporthajók iránt. Herczog László 1904-ben alapította meg gyárát. Kezdetben az Iparudvarban működött, később a Fegyház utca 7. szám alatt, a hajóállomásnál. Angol mérnököktől tanulta mesterségét. Regatta-csónakokat és evezőket gyártott, évente 40-50 darabot. Elsősorban hazai piacra termelt. A 6-7 munkást foglalkoztató gyár állami támogatást élvezett. Az államtól kapott modern hajóépítő gépek ellentételezéseként évente 10 tanulót kellett a mesternek kiképeznie. A Herczog dinasztia – a gyáralapító munkáját fia, majd unokája folytatta – gyárából kikerült hajók országszerte híresek voltak. Herczog nem csupán a jó minőségű csónakokat és evezőket adta a váci versenyzőknek, de ő volt az edzőjük is. Az eredmények egyre jobbak lettek, és a váciak rendre megnyerték az országos versenyeket is. A kormányos négyevezős csapat váltott evezős versenyhajóban szállt vízre. A váciak fehér trikóban és nadrágban versenyeztek, a trikóra a város színeit használva kék-piros csillag került. A versenyzők sikereit vers is megörökítette a Váci Hírlapban: „Acélizom feszül a vízen,/ Előre ha párja akad/ Hip-Hurrá! méltón nyer diadalt a / váci csapat.”
Kezdetben ugyan furcsállották, sőt gúnyolták azokat, akik a lábukkal meg a fejükkel rugdosták a labdát, de csakhamar nagy népszerűséget vívott ki a váciak körében a Váci Sportegyesület futball csapata. A szakosztály vezetője Haraszti Ernő állatorvos volt. A csapat a Pokol szigeti pályán vívta mérkőzéseit. A mérkőzésekről rendszeresen beszámoltak a helyi lapok. A vörös-kék színekben játszó váciak győzelmeit nagy népünnepély kísérte.
A kirándulás, túrázás Tragor számára kedvelt időtöltés volt. A VSE túraszakosztályának ő volt a vezetője. Később a túrázást összekötötte másik szenvedélyével, a múlt kutatásával, s archeológiai túrákat is szervezett a környéken, ahol az érdeklődők megismerkedhetek Vác és környéke múltjával.
