Ki volt ez az idegen hangzású nevet viselő váci polgár, akit a Váczi Közlöny lelkes újságírója az 1886. november 7-i számban a fenti sorokkal méltatott?  Milyen érdemeket szerzett, hogy már életében bevonult a halhatatlanok közé?

A híres orvos 1809. szeptember 26-án született Vácott. Apja – Argenti György – görögkeleti vallású, görög kereskedő[1] volt, s a családi hagyományokat folytatva a fiából is kereskedőt akart nevelni. A fiúnak azonban más céljai voltak. 1820 és 1825 között a váci kegyesrendi gimnáziumban tanult, mégpedig kiváló eredménnyel. A gimnáziumi évkönyvek szerint Argenti Demetrius eminens tanuló volt. Tanárai meggyőzték apját, hogy támogassa fia továbbtanulási tervét: „Kár lenne ennek gyömbért, sáfrányt, mit mérni – mondogatták az akkori váci nagyfejűek…”[2] Így került Argenti a pesti egyetem orvoskarára 1830-ban. A kereskedő pályától való eltérést elfogadták a szülők, a katolikus hitre való áttérés már nagyobb fájdalmat jelentett számukra. 1835-ben tette le orvosi szigorlatait, de orvos-tudorrá csak 1836. március 4-én avatták, mert az ún. „gradualis taxa” letételére nem volt elegendő pénze. Mivel apja egyre rosszabb anyagi körülmények közé került, Argenti, hogy segítsen szülein, visszatért a szülői házba, s ott kezdte meg orvosi működését, s nem a fővárosi Rókus kórházban, ahol a gyakorlatát végezte.

A történet eddig a pontig nem tartogat meglepetést, egy hagyományos orvosi pálya képét vetíti előre. Azonban a fiatal Argenti érdeklődése nem a hagyományos orvoslás, hanem a homeopátia felé irányult. Vajon mi lehetett az oka annak, hogy a császári rendeletben tiltott orvosi gyakorlatot részesítse előnyben? A homeopátia felé fordulásának motivációjáról így írt a Vasárnapi Újság a vezércikkének szerzője: „Tanuló társai közt mindenkor ő volt az első, s már gyermekkorában sem foglalkozott egyébbel, mint tudományos tárgyakkal, mi által gyenge teste annyira szenvedett, hogy midőn az orvosi pályát végzendő Pestre jött, többnyire betegeskedett, és szenvedő állapotban volt még akkor is, midőn 1835-ben utolsó vizsgáját tevén le, Lenhossék protomedicus ez alkalommal, midőn az orvosi kar nevében teljes megelégedését jelenté ki, egyszersmind figyelmeztette őt, hogy egészségének helyreállításáról gondoskodjék, még mielőtt orvosi gyakorlatát megkezdené. Így tért vissza szülőihez Váczra, hol tudomány után sóvárgó lelke leginkább Hahnemann munkáinak olvasásával foglalkozék. Ekkor egyszersmind félretevén minden gyógyitalt, melyekkel évek óta élt, maga is a homeop. szereket kezdte használni, s mellette a szükséges testmozgást sem mulasztá el; eképp növekedvén testi ereje, kettőztetett szorgalommal dolgozott, írt…”[3] Barátja, a város történetírójaként érdemeket szerzett Karcsú Antal Arzén ferences szerzetes is úgy emlékszik, hogy Argenti kórházi gyakorlata során csalódott a hagyományos orvoslásban és a különböző, szerinte hatástalannak bizonyuló szerek helyett fordult a homeopátiás készítmények felé. Először önmagán próbálta ki, majd a sikeres gyógyulását követően használta mások gyógyítására is.[4]

Argenti doktor orvosi működését már mint homeopata orvos kezdte meg Vácott. Nem csupán alkalmazta ezt a gyógymódot, de részt vett annak népszerűsítésében is. Cikkei jelentek meg 1838 és 1842 között a „Jelenkor” mellékletében, a „Társalkodó”-ban, amelyekben a hasonszenvi gyógymódot ismertetette. Argenti népszerűsége ismertségével párhuzamosan egyre nőtt. 1847-ben adta ki első nagyobb terjedelmű magyar nyelven írt könyvét, a „Különféle betegségek hasonszenvi gyógyítása nemorvosok és kezdő hasonszenvi orvosok használatára”. 600 példányban jelent meg a könyv, és szinte azonnal elfogyott. Népszerűségét annak is köszönhette, hogy az orvosi ismereteket olyan egyszerűen, közérthetően, világos stílusban adta elő, így azt bárki megérthette, és alkalmazhatta. Különösen népszerű volt az ország olyan területein, ahol még a hagyományos orvosláshoz való hozzáférés lehetősége is korlátozott volt.[5] Hamarosan újabb kiadások követték, bővítve, Hahnemann életrajzával kiegészítve. Életében összesen nyolc kiadásban 10.000 példányban jelent meg ez a könyve. 1860-ban németre is lefordították a könyvet, amely egyrészt a népszerűségét is jelzi, másrészt alkalmat adott arra, hogy német nyelvterületen is megismerjék. 1863-ban egy rövidített, átdolgozott formája is megjelent „Hasonszenvi útitárs” címmel. Ezzel a hirtelen támadt betegségek gyógyításában segít a sűrűn úton lévőknek. A könyv mellé egy homeopatikus kézi gyógyszertárat csatoltak, ami lehetőséget is adott arra, hogy a könyv útmutatása alapján a beteg azonnal kezelje is önmagát. A könyv és a kézi gyógyszertár összekapcsolása nagyon jó üzleti fogásnak is bizonyult. Különösen megnőtt az érdeklődés a könyv iránt a 19. században nem ritka kolerajárványok idején, amikor a könyv utasításait betartva, orvos távollétében is hatásosan gyógyíthatóak voltak a kolerában szenvedők. Farkasfavi Imre, Argentit méltató emlékbeszédében[6] kitért arra, hogy a könyvből és a hozzá tartozó kézi gyógyszertárból az 1873-i kolerajárvány idején a Jármay-féle Arany Oroszlán patika – ahol Argenti betegeket kezelt – 10.000 példányt értékesített.

Argenti doktor híre az országhatárokon is túlszárnyalt. Hazánkban a Bach korszakban nem alapíthattak homeopata orvosi társaságot vagy egyesületet, így a legnevesebb homeopata orvosok igyekeztek külföldi társaságok soraiban bejutni. Argentit 1855-ben a lipcsei, 1857-ben a bécsi homeopátiai társaságok tagjává választották.

A laikusok körében is rendkívül népszerű könyvei sikerének is köszönhette, hogy egyre népszerűbb lett a betegek körében. Rendkívül sok páciense volt, hogy csak néhányat említsek: József főherceg, Vay Sándor költő, író, hírlapíró, Tompa Mihály költő, Madách Imre drámaíró, Vörösmarty Mihály költő, gróf Károlyi István fóti földbirtokos, Scitovszky János bíboros, esztergomi érsek, Beniczkyné Bajza Lenke írónő, Ferenczy Ida, Erzsébet királyné társalkodónője. A ’70-es években Bismarckot a porosz kancellárt is gyógyította Berlinben[7]. Könyvei és gazdag pacientúrája anyagi jóléthez jutatta, így azt is megengedhette magának, hogy az igazán rászoruló szegényektől nem fogadott el fizetséget.

Hogy Deák Ferenc is a betege lett volna, nem tudni biztosan. Lelkes váci történetírók – mint például Karcsu Antal Arzén – ezt azért feltételezték, mert Deák Ferenc elárverezett hagyatékában megtalálható volt Argenti könyve és egy hasonszenvi kézigyógyszertár is. Argenti a hagyatéknak ezt a részét – a gyógytárat – megvásárolta, azt azonban, hogy paciense volt-e Deák Ferenc, nem volt hajlandó tisztázni.

Mikor már megtehette volna, anyagi helyzete lehetővé tette volna, sőt orvosi gyakorlata szempontjából még előnyös is lett volna, akkor sem hagyta el szülővárosát, nem adta fel váci lakását, inkább naponta utazott Pestre. Gőzhajóval vagy vasúton tette meg az utat oda, s vissza. Hetvenöt éves koráig naponta járt be a fővárosba, majd lecsökkentette pesti rendelései számát heti háromra, még később egyre. Pesten a Zöldfa utcában lévő Jármay-féle „Arany Oroszlán” gyógyszertárban gyülekeztek a gyógyulni vágyó betegek, s várták a „váci csodadoktort”. Az Arany Oroszlán Patikát 1794-ben alapította Landerer József. A gyógyszertárat 1845-ben Jármay Gusztáv gyógyszerész vásárolta meg, aki homeopata osztállyal bővítette ki.

1863-ban öt homeopata orvos újra kezdeményezte egyesület létrehozását. A szervező munkát követően a Magyar Hasonszenvi Orvosegylet végül 1865. december 28-án 15 orvos közreműködésével jött létre. Elnöke Almási Balogh Pál, alelnöke Argenti Döme, titkára Szontagh Ábrahám lett. Ezzel kezdetét vette a homeopátia nagy korszaka Magyarországon. 1866 elején megjelent az egyesület lapja a Hasonszenvi Lapok, melynek szerkesztője 1868 és 1870 között Argenti volt. Sorra nyíltak meg a hasonszenvi kórházak, kórházi osztályok, elsőként még 1866-ban a Bethesda, amelynek létrehozója és főorvosa Bakody Tivadar volt. Argentinek szerepe volt abban is, hogy 1870. február 26-án a képviselőház szótöbbséggel elfogadta a hasonszenvi tanszék felállítását.

Munkájának első magas elismerése 1866-ban történt, amikor Ferenc József királyi tanácsossá nevezte ki. Attól kezdve, ha valaki bosszantani akarta, csak tanácsos úrnak kellett szólítania Argentit.

Orvosi működésének ötvenéves jubileumán újabb kitüntetést kapott. 1886. szeptember 10-én a Ferenc József renddel tüntették ki az egészségügy területén végzett munkája elismeréseként. Október 28-ám az uralkodó fogadta Argentit, akinek így alkalma nyílott személyesen megköszönni azt. A Váczi Közlöny így fogadta ezt a hírt:

„Dr. Argenti Döme királyi tanácsosnak a múlt héten szolgáltatták át a Ferenc József rend lovagkeresztjét, amely alkalommal az írók segélyegylete javára 200 forintot adományozott. Nem hagyhatjuk szó nélkül közönségünk részvétlenségét, melyet kitüntetett tudósunk iránt tanusít. Dr Argenti bizonyára szerzett már annyi érdemet városunkban, hogy kitüntetését várisunk közönsége is megünnepelje. Még nem késtünk el, adjuk mi is meg a tudósnak az őt megillető tiszteletet.”[8]

Lehet, hogy ez a cikk is szerepet játszott abban, hogy október 31-én a város képviselőtestületének rendes évi közgyűlésén dr. Freysinger Lajos és dr. Csányi János indítványozta, hogy tűzzék napirendre Argenti doktor díszpolgárrá avatásának ügyét. Ennek megvitatására csak november 21-én került sor. Végül 1887. január 23-án vasárnap ünnepélyes külsőségek között a város küldöttsége Réthy Ignác polgármester vezetésével átadta a díszpolgárságot adományozó okmányt Argentinek. Az okmány szövegében így indokolták a kitüntető cím adományozását:

„… Nagyságos Dr. Argenti Döme úr királyi tanácsos, a Ferenc József  rend lovagkeresztjének vitéze és városunk hű fia, a haza és emberiség hasznára szentelt orvosi működésének ötvenedik esztendejét folyó évben töltvén be, ennek emlékét a legmagasabb királyi kegyelem kitüntetése és a hazai sajtó osztatlan elismerése is ünnepeltté tették, s e félszázados fényes pályának megfutása alatt Vácz városához, mint születési helyéhez változatlanul ragaszkodván, s közhasznú tevékenységét elsősorban polgártársai javára szentelvén, nevének és működésének híre messze időkre e város nevéhez marad csatolva, s annak fénye e városra szállván vissza: ez által a város közönségét örök időkre hálás elismerésre kötelezte.”[9]

Amilyen híres volt a gyógyításáról, legalább annyira megjelenéséről, különös viselkedéséről. A kortársak egyszerre csodálták műveltségét, furcsállták különc megjelenését, divathóbortjait, és harsány, szókimondó stílusát és elismerték nagylelkűségét.

„Argenti Döme nem egyedül mint gyakorlott orvos kedves jelenet, de eleven társalgása, és többnyire derült kedélyével első tekintetre megnyeri bizalmunkat; társalgása és életmódjára nézve az ugynevezett „elegans” emberek közé tartozik; s különösen finom élczes, és vidor modorával felvidámít, és magával ragad mindenkit. A külcsin és jó izlésnek barátja, mit viseletében és háztartásában tanusít. Ő nemcsak munkás író, minek már számtalan jeleit adta, hanem egyszersmind buzgó barátja irodalmunknak, gyönyörű házi könyvtára nemcsak a külföld, hanem a magyar irodalom minden jelesebb munkáit foglalja magában. A legszegényebb ember életének megmentése is annyira a szivén fekszik, hogy kész nemcsak gyógyszereivel ingyen ellátni, hanem, ha szükség úgy kívánja – még pénzével is segíteni; nem ritkán annyira meglepik a szegényebb sorsú betegek, hogy ezek miatt olykor kénytelen elhalasztani kitűzött utját.”[10]

Mindig elegáns volt, és szívesen követte a divatot. Vác konzervatív ízlésű polgárai olykor fejcsóválva nézték az orvos divathóbortjait. Elsőként követte például Rudolf trónörököst, s amikor ő eljegyzése alkalmából arany karperecet kezdett hordani, Argenti is arany karpereccel jelent meg. Össze is szólalkozott emiatt Samassa József egri bíboros érsekkel, aki akkor a pesti egyetemen is tanított. Egy visszaemlékező a Budapesti Hírlap hasábjain így írja le ezt az Argentire oly jellemző esetet:

„Samassa, aki jól ismerte Argentit, éppen mert tudta, hogy gorombán felelget, szeretett vele kötekedni. Találkozott vele Budapesten az utcán és megpillantván a karperecet, rászólt Argentire:

-  No hallja, magának is jobban illenék egy karika az orrába!

Argenti sem maradt adós. Rámutatott a keresztre, amelyet Samassa a nyakában viselt és így szólt:

-  Magának meg jobban illenél az a kereszt a hátára!”[11]

Argenti gorombasága nem durvaság, inkább vaskos szellemesség volt. Vay Sándor szerint: „… nem volt goromba Argenti Döme a világért se. Kedvesebb, nyájasabb embert képzelni sem lehetett nálánál. Csak ordított irtózatosan. Akárcsak Jericho falát akarta volna ledöntögetni diskurzus közben. És mikor így, palóc dialektusban bömbölt, akárhány gyöngébb szivű betege azt gondolta, haragszik – s ijedtében is meggyógyult.”[12]

Saját magán is tudott viccelődni, mikor egy őt hiába kereső páciense azt vágta a fejéhez, hogy mialatt az orvos Kosdon volt egy betegénél, addig Vácon hárman is meghaltak. Argenti így védekezett: „- Nem lehet az, hisz csak kettőnek rendeltem orvosságot.”[13]

Kedvelte a hölgyek társaságát, de sohasem nősült meg. Az emberek valami soha be nem teljesedő korai románcról suttogtak, de leginkább azon élcelődtek, hogy Argenti hűséges akar maradni az ő „belladonnájához”. Élete utolsó éveiben már nem szívesen mozdult ki otthonról. Régi barátai már meghaltak, s a világban már nem érezte otthon magát. Magas kort élt meg: 1893. október 27-én, 84 éves korában a harmadik agyvérzés végzett vele.

Vácott a középvárosi temetőben temették el. Márvány obeliszkjén csak a neve volt olvasható. halálában is a betegei vették körül. Erről is feljegyeztek egy kedves történetet:

„Hogy főskúti Landerer, akit sírköve pesti polgár-nak nevez, miért jött Vácra meghalni? azt értette. (Prottmann a hatalmas rendőrfőnök kiüldözte őt az ország szívéből.) De igen sok ifjú és agg, férfi és nő sírját találtam olyan felirattal, hogy született Csongrádon… meghalt helyben Vácon, vagy született Sátoraljaújhelyen… meghalt itt Vácon sat. Érthetetlen volt előttem, hogy a múlt század 60-as 70-es éveiben miért jöttek az embereke az ország minden részéből Vácra meghalni? Fölkerestem Lencsó Sándort a temetőgondokot, hátha ő magyarázatát tudja adni a rejtélyes dolognak?

- Kérem – válaszolta mosolyogva – ezek mind Argenti hírére jöttek Vácra. /…/

Hogy Lencsó Sándor megállapítása helyes volt, azt későbbi kutatásaim megerősítették. Csak egy esetet említek föl. A Nefelejts 1862 évi november 2-iki számában ez a hír olvasható:

Halálozás. Özvegy Varga Sándorné Hódy Mária, Szeged leglelkesb hölgyei egyike Váczon, hová gyógyítás végett utazott, m. hó 18-án mellbajban meghalt.”[14]

Szülőháza falán emléktábla, a kórháznál tér őrzi a nevét. Sírjához már nem zarándokolhatunk el, mert 2005-ben a középvárosi temetőt felszámolták.