1709-ben a török uralom alól felszabadult, alig magára találó Vácot több csapás is érte. Nem csupán a Rákóczi szabadságharc katonai eseményei érintették a várost, de megjelent a döghalál, a pestis is. Mintegy 395-en, a lakosság közel harmada halt meg a járványos megbetegedésben.

30 évvel később újból megjelent a pestis. Az 1740. augusztus 14-tól 1741. február 5-ig tartó járvány 385 váci – a népesség közel 10%-a - halálát okozta.

Vajon mi lehetett az oka annak, hogy – a korabeli egészségügyi viszonyok ellenére – a halálozás számát sikerült lecsökkenteni?

Ez bizony a város vezetésének és a váciak együttműködésének is volt köszönhető. A város kapuit bezárták, a vesztegzár hirdetményt 1741. február 12-én vették le a város kapuiról. Bezártak az ivók, nem tartottak piacot, vásárt, nem volt mulatság, esküvő, keresztelő…

„A nép hétről-hétre, hónapról-hónapra látta, mint halnak a gyermekek, ifjak és vének, de nem döbbent meg, nem félt és nem siratta halottait, hanem megnyugvást keltő alázatos lélekkel viselte a súlyos csapást, mert Isten büntetésének tekintette.”

A leginkább hatásos lépésnek a betegek elkülönítése tűnt.  A városfalakon kívül - a mai Váczy Pál u. és az Alsó-Törökhegyi út közötti területen, a mai Kosdi út mellett - alakítottak ki szigorú karantént járványkórházzal. Ide, az ún. "Lazarétumba", kerültek a fertőzött betegeket. A katonai őrség, amely körülzárta a Lazarétumot, csak a járványszolgákat, beteghordozókat engedte be.

A Lazarétum elnevezés a keresztes háborúk idején alapított Szent Lázár lovagrendre utal, amely eredetileg ágostonos szabályzatot követő betegápoló rend volt. Fehér köpenyen zöld keresztet viseltek. Európában a keresztes hadjáratokkal elterjedt bélpoklosság gyógyítására leprosoriumokat alapítottak. A 13. század végén tagjai fölhagytak a betegápolással. Emlékezetüket a járványkórházak lazarethum, lazarett neve, jelvényüket (fehér alapon zöld kereszt) az 1930-tól 1949-ig létezett zöldkereszt mozgalom újította föl.

Járványszolgának, halotthordozónak, taligásnak – félve a fertőzéstől - csak kevesen jelentkeztek, pedig a városi tanács felajánlotta, hogy a járvány megszűnte után is jutalmazza szolgálataikat. Így Kraupner Jakab halotthordozót fölmentette az adófizetés alól, a járvány alatt elhalt Siebert Vencel halottvivő özvegyének az Arany Hordó üresedésben volt kocsmabérletét engedte át. Franyó Györgynének pedig hét évi adóhátralékát engedte el, mert a halottvivőket házába szállásolták.

Sokan féltek a pestisorvosoktól is, mivel szentül meg voltak róla győződve, hogy ők hintik szét a nép közt a veszedelmes járvány mérgét. Meiszner Mihály Ferenc budai sebészt a föllázadt csőcselék úgy összeverte, hogy belehalt sebeibe.

A pestisjárvány idején – a járvány terjedésének fékezése érdekében - előírták, hogy lakott helytől ötszáz vagy még több lépés távolságra lehet csak a pestises temető, s a járvány áldozatait – a korábbi szokáshoz képest – kétszer olyan mélyre lehet csak elhantolni. A váciak a hatvani kapun túlra vitték pestisben megholtakat. A járvány elmúltával a város Althann Mihály Károly püspök támogatásával, közadakozásból Szent Rókus tiszteletére egy kis fogadalmi kápolnát emelt a pestises temető mellett. 1744. december 31-én pedig a városi bírák, tanácsbeliek és többi tisztviselők a Nagytemplom főoltáránál Kaló Ferenc püspöki helynök és Würth Ferenc kanonok előtt az egész lakosság nevében esküvel erősített ünnepi fogadalmat tettek, hogy augusztus 16-át, mint Szent Rókus napját e gyászos idő emlékéül örök időre megünneplik.

Hasonlóan a pestis ellen emelték a Szentháromság oszlopot. 1750-ben tették le az alapját, 1755-ben készült el, s 1756-ban Szentháromság ünnepén áldotta meg ünnepélyesen Würth Ferencz kanonok.

A városon kívül létesített járványkórházat időről-időre újra használni kellett.

1805-ben az austerlitzi csata után tömegesen érkeznek a városba osztrák-magyar, illetve szövetséges orosz katonák. Több épületben helyezték el őket, de azok kevésnek bizonyultak. Ezért 1808-ban újra használatba vették a Lazarétumot, és barakk kórházat alakítottak ki benne. A tábori kórházban 1810-ben már kétezer beteget ápoltak. Fertőző és poszttraumás stresszel küzdő – akkoriban elmebetegként definiált - katonák külön barakkokat kaptak. A kórház igazgatója Schwartzner Antal lett.

Utoljára 1845. november 14-én, Püspök-Vác város tanácsának ülésén döntöttek, a barakkok kórházi hasznosításáról. A vasútépítés veszélyes munka lehetett, ha szükségessé vált, hogy a betegek részére vasutaskórházat hoznak létre az egykori Lazarétum helyén.

A barakk-kórháznak mára nyoma sem maradt, de  a kórház is a város ezen részén került megépítésre.