Magyarországon a korcsolyázás első írásos dokumentuma a 14. századból maradt fenn. Az Esztergom melletti szentkirályfalvi keresztes lovagok egyik adásvételi szerződése említése szerint „Hench dicti korcholyas” mester Szentpálfalva községben korcsolyakészítő műhelyt tartott fenn. A korcsolyázás tömegessé válása az észak-európai országokhoz köthető. Főleg Hollandiában terjedt el, ahol a befagyott csatornákon ez volt a legoptimálisabb közlekedési eszköz. Szilágyi Sámuel, Szilágyi Mártonnak, a debreceni református kollégium professzorának fia 1738-tól 1742-ig tartó németalföldi és svájci tanulmányútjáról hazatérve a Hortobágy befagyott jegén mutatta be korcsolyázó tudását. Magyarországon – 9 évvel az első európai egyesület megalakulása után - 1869-ben alakult meg a Pesti Korcsolyázó Egylet (1872-től, Pest Buda és Óbuda egyesülése után Budapesti Korcsolyázó Egylet). Az egyesület díjtalanul használhatta a Városligeti-tó egy részét. Még az év decemberében felépítették a Városligeti-tó partján azt a fabódét, amelyben az egyesületi élet megkezdődött. 1870-ben felépült az első korcsolyacsarnok, és egymást követték a jégünnepélyek. 1893-ban felépült az egyesület székháza, amelyet Lechner Ödön tervezett. A székházat azóta többször bővítették, de mindig az eredeti stílusban. A korcsolyázás, vagy ahogyan abban az időben hívták „iringálás” nagy divattá vált.

A 19. század végén – 20. század elején jóval keményebb telek vártak a váciakra. Nemegyszer annyira befagyott a Duna, hogy gyalog jártak át a vásározók Tótfaluból Vácra. A Váci Hírlap arra is figyelmeztette olvasóit, hogy a nagy hideg miatt a város határában megjelentek a farkasok. A Duna jege szinte minden évben alkalmas volt a korcsolyázásra. 1876-ban alakult meg a Váci Korcsolyázó Egylet melynek vezetője nem más volt, mint a város közjegyzője Freysinger Lajos. A vezetőség 1881-ben a szezonra a Duna jegén kívüli alkalmas pályát keresett. Több lehetőséget is megvizsgáltak, végül a tagság kivétel nélkül az – egykori Lőházhoz közeli - "Isten malma" melletti területre szavazott. A Váczi Közlöny 1882. januári számában jelent meg, hogy Püspök Úr Nagyméltósága, Wirter Bertalan uradalmi kormányzó úr közbenjárására volt oly kegyes az „Isten malma“ melletti uradalmi rétet a régi helyéről elszorult egyletnek díj nélkül átengedte s így miután az új helyen a mesterséges pályához szükséges kitűnő vízvezeték van, kedvező időjárás esetén igen jó pálya fog korcsolyázóink rendelkezésére állani. Az egyleti tagsági nyugták már szétküldettek s most már csak arra kérjük a tagokat, hogy fizetéseikkel ne várjanak arra, majd ha fagy.” A vízvezeték, amely a mesterséges pályához szükséges, az akkor még magas vízhozamot biztosító, egykori török vízmű lehetett. Tragor szerint a vízmű járható tárójának olyan nagy vízhozama volt, hogy a 18. században ezzel hajtották az „Isten malmát”.

Valószínűleg mégsem volt a helyszín, vagy a jég tökéletes, mert már 1884 januárjában arról írt a Váczi Közlöny, hogy az egyleti tagok – kivált a szebbik nem tagjai – inkább a Derecskei tavon iringálnak. A tó korcsolyapályaként történő hasznosítása megelőzte a liget kiépítését. A szezon ünnepi körülmények között vette kezdetét, maga Banda Marci zenélt a nagyérdeműnek. A korcsolyázóknak jegyet kellett váltaniuk, s ez a pénz az egyesület kasszájába került.

1887-ben merült fel az igény egy melegedő hely építésére. Még a püspök, Schuster Konstantin is adományozott egy kisebb összeget erre a célra.

Az 1889-es szezonra elkészült a korcsolyacsarnok:

„Díszes csarnokunk a Derecskei tó Duna felőli oldalán, víztől védett helyen, szilárd anyagból épült Filzer Imre építész tervrajza után, ki felépítését is teljesítette 600 frtért. Kiterjedésére nézve körülbelül 6 hosszú és 3 méter széles s közel 3 méter magas. A jégpályára néző része nyílt verandát képez. Előrészén 2 ablak s ezek között egy üvegajtó van, melyen át az egész pályát beláthatni. Bútorzata még nincs, de talán a február 2-án rendezendő jelmez-estély fog hozni egy kis jövedelmet, amelyből a bútor költsége kifutja. A még most nyílt veranda idővel üveg ablakokkal lesz beborítva, ha az egyletnek valóban lesz annyi tagja, hogy érdemes leend még ennyi költséget is ráfordítani. — A csarnok a város felől tekintve oldalképét mutatja a Lőház felől pedig az előrészét. Csinos külseje kellemes benyomást tesz a szemlélőre s nincs okunk félni, hogy közönségünk áldozatkészségét kigúnyolandják kicsiség, vagy csín elleni hiba miatt. Maga a szoba ízlésesen festett s a czélnak teljesen megfelelőleg idomított.”

Egy kis hangulatkép 1892-ből:

„Benn a kis pavillonban a kandalló ropogó tüze mellett időznek a gondos mamák egymással társalogván. Időközönként az ablakhoz lépnek és nézik, vájjon ki vezeti leányukat. Ha látják, hogy azok sohasem pihennek és egyik fiatal ember a másikat váltja föl, akkor egyhangúlag elhatározzák, hogy nem hozzák el többé leányaikat, mert ezek a fiatal urak annyi belátással sincsenek, hogy pihenni engednék őket, titkon pedig örülnek, hogy leányaik oly varázserővel bírnak és annyi udvarlót gyűjtenek maguk köré.

Ezalatt a jég sima tükrén pompásan mulat a fiatalság. Itt siklik egy csillogó egyenruha nymphatermetű menyasszonyával, itt egy komoly ügyvédjelölt az által iparkodik jegyesét mulattatni, hogy elmeséli neki, mily szigorú principálisa van és mennyit kelletett fáradoznia, míg jelenlegi czímét elnyerte, utolsó szigorlatánál mily szigorú bizottság elé került s mennyire különbözött jogászéveiben a kollégáitól, kik heteken át dorbézoltak, míg ő az egyetem padjain koptatta nadrágját. Amott vagy tizenöten ostort képeztek, már indulnak, már-már javában futnak, ekkor balszárnyon a szélső egyet ránt társain, kik villámsebességgel fordulnak meg körűlé, nagy ritkaság, ha az „ostor“ nem szakad el, ha nem engedik el egymás kezét., Imitt- amott egy zöldes szán bukkan elé, könnyen csúszik a sima jégen, gyakran fellöki azt, ki ideje korán ki nem tér előle. A padok előtt műkorcsolyázók mutatják be productióikat. Egyedül és párosával íveznek. Ki volna képes az esés szülte furfangos positiókat leírni? melyeknek a karzat, azaz a nézőközönség tapsol. Odébb meg egy jogász széli a jeget, ki egy hölggyel meg sem elégszik, hanem kettői kísér, a hölgyek kaczagásából következtethetjük, hogy jól mulattatja őket.

Szóval a tó ilyenkor hasonlítható a tündérországhoz, hol a láthatatlan najádok, nymphák vezetése alatt a földi leányok tündérséget, tanulnak, így mulatnak, míg az esti homály beálltával a pavilon ajtaja megnyílik és a mamák hívó szava véget vet a mulatozásnak. T. K.”

1911-ben azt olvashatjuk a váci Hírlapban, hogy az egyesület három helyen hirdeti táblájával, hogy milyen a jég a ligetben, s mikor lehet korcsolyázni. 1927-ben a fűtött és kibővített öltöző mellett már kivilágított pálya várta a korcsolyázókat.  Vasárnaponként és ünnepnapokon a váci fúvószenekar szórakoztatta a nagyérdemű közönséget. Voltak műkorcsolya és jéghoki bemutatók is. 1930-ban már Vácott is olyan népszerű lett a jéghoki, hogy a tavon egy elkerített jéghoki pályát alakítottak ki azok számára, akik ezt a sportot űzték.

Mára már nyomát sem találjuk az egykori korcsolyacsarnoknak, és az „iringálni” vágyók számára a természetes vizek nem adnak lehetőséget a korcsolyázásra.