Az elsősorban botjairól nevezetes faragó, Nagy Pál Miklós 1868-ban született Jászapátiban, szegényparaszti családban. Édesanyja korán meghalt, a félárva fiú mostohájával nem jött ki, így hamar elküldték szolgálni. A tehénpásztorkodás közben kezdett faragni, hogy ne aludjon el az állatok mellett. Tanítómestere nem volt, egyedi stílusát különleges, a korban szokatlan módon alakította ki. Mivel olvasni és írni is tudott, kevés ráérő idejében a kezébe került újságokat lapozgatta, olvasgatta. A Kis Újság néhány számából nézte ki azoknak a híres személyiségeknek az arcképét, akiket első arcképes botjára faragott. Mivel az első bot nagy sikert aratott, Nagy Pál Miklós további portrémásolási lehetőségek után nézett. Mint később elmesélte, megrendelte Dolinay Gyula: Magyar királyok és hősök arcképcsarnoka című albumát, s ettől kezdve tulajdonképpen üzemszerűen kezdte faragni „fejes történelmi botjait”. Időközben Kecskemétre került, ahol egy fogadóban dolgozott udvarosként, a fogadóban és a városban közben egyre nagyobb keletjük lett a szép, aprólékos kivitelű botoknak. Kecskeméten került egy botja a Gödöllőn élő népművészet-kutató, Magyar Kázmér kezébe, aki megkereste és megrendelésekkel látta el a faragót, sőt az ő révén került 1914-ben a máriabesnyői kapucinusokhoz tehenésznek, amikor Kecskeméten már nem tudta ellátni munkáját. Nagy Pál Miklóst ugyanis ifjúkorában megtiporta egy bika, emiatt bal keze nyomorékká vált, bal szemére nem, jobb szemére alig látott.

A Gödöllő melletti kegyhelyre már kiforrott stílusú és technikájú faragó került, aki aztán a következő több mint 30 itt töltött éven át nem sokat változtatott ezen: „…minden előrajzolás nélkül farag a botra… A faragás abból áll, hogy az elképzelt arcok, jelvények, virágok, növények, évszámok, fölírások körvonalait a kis késsel kiárkolja, vagy ahogy ő mondja: kibabrálja” (Madarassy László).  Az elkészült motívumokat a beledörzsölt fekete kocsikenőcs teszi életszerűbbé.

(A fát először faragásra alkalmassá kellett tenni – leggyakrabban berkenyéből, ahogy arrafelé hívják, barkócából készültek a botok, melyeket előbb parázs fölött megpörköltek, majd disznózsírral bekentek, bükkfahamuban meghempergettek, megmostak, újrazsíroztak, végül megfüstöltek.) A botok alapanyaga a Mátrából érkezett, a Besnyőre zarándokló mátrai búcsúsok hozták magukkal évről-évre Nagy Pál Miklós kérésére.

Faragói öntudatát jelzi, hogy minden botját szignálta, datálta is, sőt többnyire a későbbi tulajdonos neve is rákerült, éppúgy mint a készítés helye, a máriabesnyői kegyhely, ahol a barátok befogadták.

Nagy Pál Miklós mély vallásosságához nem fér kétség. Minden kezéből kikerült alkotásán szerepelnek vallásosságára utaló jelek, jelképek. Az írni-olvasni tudó, kolostorban élő tehénpásztor vallási ismeretei, kifejezései messze meghaladják saját társadalmi csoportjának szintjét, s valószínűleg vallásos nyomtatványokból, vagy klerikus segítséggel állította össze a botokra faragott imádságos szövegeket.

Vallási botjai külön csoportot képeznek életművében. Külön érdekesség, hogy ilyen botot nem készített pénzért, csak ajándékba lehetett kapni, mivel az szerinte Isten szolgálatára készült. Vallási botból kevesebb is készült, mint történelmi botból. A fennmaradt darabok alapján megállapítható, hogy a vallásos témák széles skáláján mozgott otthonosan, ismeretei meghaladták a többi faragó művei alapján eddig leírt vallásos ismeretanyagot, s jóval az átlagos hívő falusi ember felett álltak. A történelmi botokkal ellentétben, ahol nagyjából ugyanaz a 40-50 híres személyiség került megfaragásra, ezeknél a botoknál nagyobb változatosságra, egyediségre törekedett. Tudjuk, telente, amikor az állatok mellett több ideje volt, imádságos könyvek olvasgatásával töltötte az időt az istállóban.

A váci Tragor Ignác Múzeumban őrzött darabot Nagy Pál Miklós Hanauer István váci megyéspüspöknek készítette ajándékul 1923-ban, tehát a korai darabok közül való. A körbefutó ábrázolások az alábbi tematika szerint követik egymást:

Mint minden általa faragott botnak, ennek a darabnak is – mintegy a faragó védjegyeként – korpusz, oltáriszentség és Hit-Remény-Szeretet felirat díszíti a fejrészét. A következő egységet (a bot mintegy harmadát) ószövetségi jelenetek alkotják. Talán ez a bot legérdekesebb része; mely szakaszokat választotta faragásra érdemesnek.

A közismert paradicsomi jelenet és a paradicsomból történt kiűzetés után Noé, majd Ábrahám és Izsák megjelenítése következik. Az angyallal viaskodó Jákob után Mózes a csipkebokorral és a kőtáblával is megörökítésre került. A szintén közkedvelt és sokszor megörökített Dávid és Góliát jelenet után Salamon következik – de nem került megfaragásra Sámson, vagy József. Az ezután következő képecske – mivel a megformálás időbelisége pontosan követi a bibliai eseményeket, valószínűleg Jeruzsálem bukását, a menekülőket ábrázolja. Az ószövetségi szakaszt Jónás és az oroszlánok közt ülő Dániel képe zárja.

Ezt követik az Újszövetségből vett ábrázolások, majd a 12 apostol feje. Az Újszövetségből Nagy Pál Miklós Keresztelő Szent Jánost, az angyali üdvözletet, Jézus születését, a háromkirályok látogatását, Jézus megkeresztelését – majd Jézus egyik kevésbé ismert példabeszédét, a fügefáról szólót faragta meg. Az ezt követő Krisztus színeváltozása jelenetben, melyben Jézus Illés próféta és Mózes között jelenik meg, Mózesre Nagy Pál Miklós szarvakat faragott. A szenvedéstörténetből alig emelt ki néhány mozzanatot: a megostorozott Jézust rögtön a megfeszített Jézus követi, majd a feltámadás, a tanítványoknak megjelenő Jézus, valamint Jézus és Mária töviskoszorús szíve zárja le az újszövetségi részt.

Ezt követi a máriabesnyői Szűzanya képmása, majd különböző egyházi szimbólumok, mint például a pápai tiara és Szent Péter kulcsai, valamint a ferences és a kapucinus rend jelvényei. Körmeneti zászlók után, a bot alsó harmadát nevezetes kegytemplomok ábrázolásai töltik ki – talán ahová vágyott, de ahova nem jutott el, csak olvasott róluk, vagy hírüket hallotta a Besnyőt felkereső búcsúsoktól: a római Vatikán, Lourdes, Máriazell, Máriaremete, Mátraverebély, Máriabesnyő, Csatka. A bot legalja már nem díszített, talán, hogy a bot porba-sárba eső része ne kapcsolódjon már semmilyen vallásos élményhez.

Nagy Pál Miklós maga is gyakran forgatta a Bibliát és különböző imádságos könyveket. A korszakban kapható, a besnyői búcsúban árusított vallásos aprónyomtatványok, ponyvák – például a szentek életéről szóló művek – kevésbé kvalitásos, fametszetű, vagy rajzos ábrázolásai valószínűleg hatottak képi világára. Azt csak feltételezni tudjuk, hogy a képekkel díszített vallásos aprónyomtatványok mellett olvasmányélményeit is átalakította képekké, gazdag fantáziával, remekül megragadva a jellegzetességeket, akár a viseletben, akár az arckifejezésekben, akár a tárgyakban. A fantázia fontosságára utalnak a botjain gyakran megtalálható olyan személyek és események, amelyeknek képi, szentképi ábrázolása kevéssé volt ismert még vallásos körökben is. Bár botjai ajándékba készültek, többnyire egyházi személyek részére, az alkotás közben egyfajta Biblia Pauperumként is szolgáltak a Nagy Pál Miklós körül az istállóban dolgozó szolgafiúk számára.

„Istené a tudomány, én csak eszköz vagyok a kezében” – mondta, ha tehetségét dicsérték. Nagy vágya volt, hogy eljusson Rómába, és a pápát is megajándékozhassa egy vallási bottal, ez azonban nem teljesült. 1945 után, miután a kolostort felszámolták, botjai árusításából tengette életét 1950-ben bekövetkezett haláláig.