Cseke Szilárd: Fényképész és modellek az erdőben. 2010, olaj, vászon, 130x100 cm

Ha azzal kezdem, hogy miért fontos Cseke Szilárd alkotása a váci Mimézis gyűjtemény számára, akkor két okot nevezek meg. Egyrészt azt, hogy Cseke képe esztétikai értelemben az újra felfedezett festészet útját követi, másrészt a tartalom tekintetében megőrzi a kritikai attitűdöt, tehát konceptuális is. Festészetét mindig is jellemezte a realizmus és a festészet érzékiségének a megtartása, azonban a festői érzékenységgel megfogalmazható téma nála mindig együtt jár a társadalomkritika megfogalmazásával.

Harmadrészt még azt is hozzáteszem, hogy Cseke festészetét az teszi izgalmassá, hogy nem a nagy politikára, hanem saját korosztályának aktuális problémáira reagál. Reakciói, képei attól izgalmasak, hogy nem a messziről jött ember igazságát, a média által sugallt kritikát erősíti fel, hanem korosztályának csapdáit és buktatóit ábrázolja: a virtuális lehetőséget, amelyekből nem lesz semmi. Az adott kép témája az ún. stylist jelenség. A fiatal test szépsége, megvásárolhatósága és manipulálhatósága az a három alapvető tévút, amelyekre a művész felhívja a figyelmet.

Ha a gyűjteményünkben lévő kortársak alkotásai között akarom elhelyezni alkotását, akkor azt írom, hogy Adorján Attila, Lőrincz Tamás, Kondor Attila és Szabó Ábel képei közt van a helye.

Károlyi Zsigmond: Cigarettára gyújtó férfi. 1983, olaj, vászon, 120x100 cm

Vannak olyan évek, sőt több éves periódusok, amikor emberek, különösen a művészek szokatlan aktivitással reagálnak az eseményekre. Ilyen izgalmas és pergő időszak volt az 1975-84. közötti évtized (plusz-mínusz 2-3 éve), amikor jobbnál jobb művek születtek a fiatal művészek műtermeiben. A korszak azonban kicsit, vagy nagyon is „József Attilai” volt: fecsegett a felszín és hallgatott a mély. A mélyben, a műtermekben valóban izgalmas dolgok történtek, de a lenyomottság miatt ebből nem sok látszott. A kor unalmas, szürke és mozdulatlan volt, ahogy Hajnóczy Péter Parancs (1981) című kisregényének zseniális kezdőmondata megfogalmazta: „sötét volt, mint egy fasírtban”.

Fentebb említett periódus az a Kádár-rendszer volt, amely Károlyi képének a kontextusát adja. Mint mindenki akkoriban, Károlyi is úgy érezte, hogy magára maradt, azonban képe tanúsága szerint mégis talált olyan impulzusokat, amelyek a belső világát stimulálták: saját bevallása szerint Pilinszky és Tandori költészete volt az. A két költő neve két világot képvisel: Pilinszky Jánosé a formáktól mentes lelki rezdülésekét, Tandori Dezsőé pedig az avantgárd költészet játékosságát. Károlyi ezt a két mozzanatot fogalmazta meg rágyújtós fekete képein. A festő szóbeli közlését idézem: "képem sötétben magányosan dohányozó, önmagát figyelő embert ábrázol, aki önmaga tükörképét, a tükörkép általi megduplázódást figyeli."

Gyűjteményünk egyik legerősebb részét az 1980-as évek nem új szenzibilis festészete jelenti. Károlyi Zsigmond 1983-ban készült alkotása Barabás Márton, Birkás Ákos, Fehér László, Kocsis Imre, Marosvári György, Tolvaly Ernő alkotásai között lesz elhelyezve.

Szakáll Ágnes: Bauer János szabómester és műhelye, 1981, tojástempera-olaj, vászon 100x150 cm

Szakáll Ágnes jelentősebb képei az 1970-es évek végén születtek. Hogy mit jelentett 1981-ben egy vidéki szabó mester műhelyéről képet festeni, azt egy rövid idézettel érzékeltetem, amely a kép megfestésével egy ugyanazon esztendőben, 1981-ben jelent meg. Címe: Művészek, társadalom, művészet-politika.[1] A könyv szövegét olyan baloldali (mai kifejezéssel) csúcsfejek jegyzik, mint Ancsel Éva, Aradi Nóra, Fukász György, Hermann István, Maróthy László, Pozsgay Imre és Tóth Dezső. Írásaikat olvasva feltűnik, hogy a festőnő bizony mit sem tudott arról, hogy a Budapesten megfogalmazták a munkásábrázolás helyes és hibás módozatait. Nézzük a figyelmeztetést és az ajánlatot: „Az egyik véglet talán úgy fejezhető ki – írja Hermann István –, hogy a munkást beleragasztották környezetébe, vagyis létrejött egy lényegileg naturális munkásábrázolás. A másik lehetőség, amely ezt a környezetet teljes mértékben negligálta, és a környezet helyett végeredményben idealizált hamis munkásképet próbál nyújtani … – majd azzal fejezi be, hogy – a munkásnak a szellemi profilja, a szellemisége az, ami érdekes a művészet számára, nem pedig a munkásnak a figurája, önmagában, külsődlegességeiben.”[2] Talán írnom sem kell, hogy Szakáll Ágnes épp azt a „hibát” követte el, hogy nem tudott a marxista esztétika aktuális „nagyágyújának” esztétikai ajánlásáról, és bizony beleragasztotta szegény szabómestert a környezetébe. A kép bizony éppen attól értékes, hogy a Bauer János szabómester szellemi profilja külsődleges megjelenésével azonos, egyszerűbben mondva: önmagával azonos. És több mint harminc év távlatából egyértelműen látszik, hogy ez a kép értéke.

Az tény, hogy 1981-ben a „szolgai naturalizmus”, az esztétizáló absztrakció és a „kockafejű realizmus” ködös partjai között húzódott a hiteles ábrázolás keskeny sávja, amely fővárosban hiperrealizmust, a Gyulai Művésztelepen pedig leíró realizmust jelentet. Lényegében mind a két törekvés egyfajta leíró, tényközlő realizmus volt, amely az ideológia torzító hatása igyekezett kikerülni. Szakáll Ágnes képe a Gyulai Művésztelep másik két jelentős alkotó, Balogh Gyula és Marosvári György festményei mellé kerül a gyűjteményünkben. Ezzel a hármassal a Méhes László, Kocsis Imre és Fehér László és Bernáth/y által felrajzolt ’80-as évek Magyarország képe válik árnyaltabbá gyűjteményünkben.