Megünnepléséről a 4. századból, Rómából jegyezték fel az első adatokat. A karácsonyi szokások és hiedelmek  merítettek a keresztény misztikából és liturgiából is, de sok kereszténység előtti,  a téli napfordulóhoz és a pogány naptisztelethez fűződő képzetet őriztek meg.

Fenyőillat, gyertyafény, szaloncukor, üvegdíszek, ajándékok - ma már elképzelhetetlen nélkülük az év legmeghittebb, legbensőségesebb ünnepe. Ki hinné, hogy Magyarországon a fenyőállítás szokása sok helyen csak alig több mint félszáz éves múltra tekint vissza?

A 17. századi eredetű elzászi protestáns szokás az egész német nyelvterületen hamar kedveltté vált, a bécsi udvar is meghonosította. A magyar arisztokraták Bécsben találkoztak először a feldíszített karácsonyi fenyővel, amelyet aztán hamarosan magyarországi birtokukon is állítottak. A sort 1824-ben a Brunswick család kezdte, illetve József nádor és felesége, majd 1826-ban a Podmaniczkyek. Az arisztokrácia után a jómódú polgárság is hamar megkedvelte a szép szokást, mely a katolikus egyház tetszését is elnyerte.

A parasztság körében a 20. századra terjedt el - közvetítésében több tényező játszott szerepet: a cselédjeiknek fenyőt állító földesurak, a parasztság javuló anyagi helyzete a 19-20. század fordulóján, de a katonáskodó férfiaknak a kaszárnyában, majd az első világháború idején a fronton állított fenyőfák is ebbe az irányba hatottak. A szokás nyugat felől terjedt a keleti határ irányába, s véglegesen az egész ország területén a második világháború utáni években vert gyökeret. Az ország több területén, így például Bácskában a karácsonyfa elterjedése előtt is díszítettek az ünnepre termőágat: a mennyezetre függesztett, vagy asztalra állított, aranyozott dióval, almával, papírcsíkokkal díszített boróka, kökény, vagy száraz ág a téli napforduló idején a tavaszt, a termékenységet jelképezte, de utalt a paradicsom fájára is.

A legismertebb karácsonyfadísz, az üveggömb 1880 körül jelent meg először nemesi és polgári körökben, míg a parasztság almával, dióval, mézeskaláccsal, aszalt gyümölcsökkel, pattogatott kukoricával, szentképekkel díszítette a fát.

Szaloncukor nélkül Magyarországon elképzelhetetlen a karácsonyfa. A ma már rengeteg ízben készülő édesség eredetileg (az idősebbek még emlékezhetnek rá) fondantból készült, erre jött később a csokoládébevonat. A fondantcukor valószínűleg német eredetű, míg az, hogy az apró édességeket masniszerű papírba csomagolják, francia találmány. De hogy ezt a karácsonyfára lehet tenni, az magyar lelemény.  1870-ben Jókai Mór is írt arról, hogy családjában a karácsonyfára „szalonczukkedlit” aggattak. Nevét valószínűleg onnan kapta, hogy a karácsonyfa helye a polgári otthonokban a szalonban volt.

A karácsonyi ajándékozás még a faállítás szokásánál is jóval újabb keletű Magyarországon - annak ellenére, hogy az év végi-újévi ajándékozás szokása  több mint ezer éves eredetre vezethető vissza; az ókori Rómában a feljebbvalók ajándékozták meg hivatali alárendeltjeiket, klienseiket. Az újkori karácsonyi ajándékozás együtt alakult ki a faállítás szokásával. Nálunk sokáig maga a fa és a rajta levő finomságok jelentették az ajándékot, a külön ajándék az 1960-as évektől vált csak országszerte általánossá. Az egész világon elterjedt - felnőttek által kitalált és életben tartott - gyermekhiedelem szerint az ajándékot földöntúli személy hozza: Európában többnyire a Mikulás vagy a Jézuska, Amerikában a Karácsonyapó, míg az orosz gyerekeknél a Fagyapó az ajándékosztó.

Napjainkra a karácsonyi ünnepek is nagy változásokon mentek keresztül, a régi szép szokások legtöbbjét már nem gyakorolják, de írásos feljegyzésekből, idős emberek visszaemlékezéseiből még összeállítható a kép: hogyan ünnepelték meg a karácsonyt Magyarországon a 19. századi-20. század eleji falun.

December 24-én, karácsony böjtjén, vagy vigíliáján gondosan kitakarították a házat, az udvart, a jószág helyét, sütöttek-főztek, majd előkészítették a karácsonyi asztalt. Az asztalra a más alkalmakkor nem használt karácsonyi abrosz, a kenyér, vagy kalács és a Luca napján csíráztatott búza került, hogy a következő évben jó termés legyen. Az asztal alá szénát, szalmát vitt be a gazda, amit karácsony után kivitt az istállóba és az állatok alá tette, hogy a jószág egészséges legyen egész esztendőben. A jó termést igyekeztek befolyásolni az asztal alá rakott vetőmagokkal, ekével, boronával. A földre szórt szalma egyben a betlehemi istállót is jelképezte; a házat éjfélkor meglátogató Kisjézus fekhelyének szánták, de sokhelyütt a ház népe is itt aludt ezen az éjszakán. A karácsonyi asztal elkészítése után a gazda köszöntőt mondott magára és háznépére:

" Dícsértessék az Ur Jézus Krisztus: Boldog karácsonyi ünnepeket kívánok kéteknek több jóval, kevesebb búval mulathassunk Krisztus Urunk születése napján. Adjon az Isten a gazdának bort, búzát, a gazdasszonynak tyúkot, ludat. A leánynak egy szép mátkát, a legénynek azon szerént. Országunkba csendes békességet, holtunk után örök üdvösséget. Dícsértessék az Ur Jézus Krisztus" (Tátrai Zsuzsanna gyűjtése 1985.)

A karácsonyesti vacsora a katolikusoknál a hamvazószerda és a nagypéntek mellett a legszigorúbb böjti étkezés, melynek előírásait még ma is sokhelyütt megtartják. Ezen az estén ősi hiedelem szerint megjelentek az asztal körül a család halottai is. Az elfogyasztott ételek szinte mindegyikéhez hiedelem, vagy mágikus cselekedet fűződött: mézet, fokhagymát, almát azért ettek, hogy szépek és egészségesek legyenek a következő esztendőben. A karácsonykor fogyasztott bab, lencse, sült tök és hal az újév pénzbőségét volt hivatott biztosítani. A diót betegség és haláljóslásra, a mákos tésztát szerelmi jóslásra használták. Az eladó lány vacsora közben bátyja villájáról lekapott mákos tésztával kiszaladt az utcára, úgy vélte, hogy akit elsőként meglát az utcán, az, vagy olyan nevű lesz a férje.  A gazdaasszony viszont nem állhatott fel vacsora közben, mert akkor kotlóstyúkjai nem ülnek meg a tojásokon.

A böjtöt nem ülő református családok szokásos ünnepi ételeiket tálalták fel karácsonyeste: töltött káposztát, sült kolbászt, diós-mákos kalácsot.

A vacsora végeztével az ételmaradékot éjjelre az asztalon hagyták, hogy az angyalok is ehessenek belőle. A karácsonyi morzsát az ünnep elteltével sem dobták ki, a következő év folyamán gyógyításra, állatok gyógyítására használták, vagy a kertre és a gyümölcsfákra hintették a jó termés biztosítása érdekében. Sok helyen a morzsát elégették, a füstjét pedig belélegezték, hogy annyi lélek szabaduljon ki a tisztítótűzből, ahány morzsa elégett.

Délután, majd a vacsora és az éjféli mise közötti órákban sok ablak alatt megjelentek a kántáló fiúk, férfiak, akik étel-ital, vagy pénzadomány fejében karácsonyi énekeket adtak elő, s jókívánságaikat tolmácsolták a ház népének. A legkedveltebb énekek országszerte a Csordapásztorok.., a Mennyből az angyal.., a Pásztorok, pásztorok.., a Kiskarácsony, nagykarácsony.. voltak. Sokhelyütt a betlehemesek is ekkor jártak házról-házra, előadva József és Mária szálláskeresését, az angyal és a pásztorok találkozását, a háromkirályok köszöntését. Az Ipoly folyó mentén fekvő falvakban még az 1940-es években is élt az ostyahordás szokása: az iskolás gyerekek terményt és pénzt gyűjtöttek tanítójuknak, cserébe köszöntés kíséretében karácsonyi szimbólumokkal díszített ostyát adtak a gazdának. Éjfél előtt felkerekedett a család, hogy valamennyien részt vegyenek az éjféli misén, arra azonban vigyázniuk kellett, nehogy korán érjenek a templomba, mert 11 óra és éjfél között a megholt lelkek miséztek. Az éjféli misére vitték a bátrabbak a Luca napjától faragott lucaszéket, hogy ráállva meglássák a boszorkányokat. Míg az emberek a templomban voltak, otthon az istállóban, ólban megszólaltak az állatok, s elmondták, hogyan bántak velük gazdáik az elmúlt esztendőben.

A mise után megszűnt a böjt, a miséről hazaérkező családok újra asztalhoz ültek, hogy elfogyasszák a húslevest, töltött káposztát, kolbászt, kocsonyát, bár néhol még böjtös mákostészta került az asztalra.

December 25-e, Karácsony napja az otthon és a család ünnepe; sokhelyütt előre elkészítették az ételeket, befűtötték a kályhát, kemencét, hogy ne legyen rá gondjuk, s csak a templomba mentek el. Tilos volt a kölcsönkérés, kölcsönadás, mert az kivinné a házból a szerencsét. A vendégjárás karácsony másnapján, Szent István vértanú napján kezdődött, ekkor rendezték a karácsonyi bálokat is. December 26-án jártak a dunántúli falvakban a regösök, akik köcsögdudával, csörgős bottal járták a házakat, s jókívánságaikat tolmácsolták a ház népének, a fiatalokat pedig összepárosították.

" Rőt ökör, régi törvény, haj regő rejtem,

azt is megengedte az a nagy Úristen"

Karácsonyesti mákos guba hagyományos módon:

Hozzávalók: 65 dkg liszt, 4 dl tej, 2 dkg élesztő, 1 dkg só, vaníliás cukor, tej, méz, mák ízlés szerint

Az élesztőt, 2 dl langyos tejet és 5 dkg lisztet összekeverve kovászt készítünk, és meleg helyen megkelesztjük. Egy tálba beletesszük a többi lisztet és a megkelt kovászt. A tésztát a maradék langyos tejjel és a sóval jól eldolgozzuk. A tészta akkor jó, ha elválik a tál falától és nem túl kemény, nem túl lágy. A tésztát lisztezett tálba tesszük és ruhával letakarva langyos helyen kb egy óra hosszat kelni hagyjuk. Miután megkelt, lisztezett deszkán kinyújtjuk, kígyóformára összesodorva tepsibe rakjuk és szép világos színűre sütjük. A kisült tésztát apró kockákra összevágjuk, majd tálba tesszük és vaníliás cukros meleg tejjel leöntjük. Ezután mézet és őrölt mákot teszünk rá ízlés szerint és az egészet összerázzuk.

Lusta mézes-mákos guba:

Hozzávalók: 8 db egynapos kifli, 6 dl tej, 5 dkg vaj, vaníliás cukor, 15 dkg mák, 3 szegfűszeg, csipetnyi reszelt citromhéj, 10 dkg porcukor, 3 evőkanál méz

A kifliket felkarikázzuk. A tejet, a vajat, a vaníliás cukrot felforraljuk és ráöntjük a kiflikarikákra, ügyelve, hogy mindenütt egyenletesen érje a tej. A darált mákot elkeverjük a finomra tört szegfűszeggel, reszelt citromhéjjal és porcukorral. Az előkészített mákot a kiflikarikákra szórjuk, összerázzuk. Tűzálló tálba tesszük, mézzel meglocsoljuk, előmelegített sütőben megsütjük.