Vácot és környékét földje, domborzati viszonyai és éghajlata kiválóan alkalmassá tették és teszik a szőlőművelésre – az időszámítás előtti 3. században itt élt kelták már valószínűleg szőlőmetsző kést is használtak. A középkortól okleveles források tanúskodnak az egyre jelentősebbé váló szőlészetről. 1216-ban Jakab váci püspököt amiatt panaszolták be a pápánál, mert nagyon szerette saját borát. Galeotto Marzio, Mátyás király neves itáliai krónikása írta Vácról és Báthori Miklós püspök udvaráról: „Vác jó bortermő hegyvidékét Minerva és a múzsák lakják és látogatják.” 1491-ben Miksa császár követe II. Ulászló király udvarában is dicsérettel emlékezett meg a váci borról: „A könnyű asztali bort… váci bornak hívják.” A váci bor hírneve a határokon is túljutott, főleg Lengyelországba és Erdélybe szállítottak belőle nagy mennyiségben, felsőmagyarországi városok (Selmecbánya, Körmöcbánya) polgárai pedig előszeretettel vásároltak szőlőbirtokot a váci szőlőhegyen.

A török korban az iszlám előírások, illetve a helyi lakosság megfogyatkozása miatt a szőlők nagy részét nem művelték, de Evlia Cselebi török utazó még 1663-ban is úgy ítélte meg, hogy „Vácnak sok szőlője van”.

A török kiűzése után hamarosan fellendült ismét a szőlőművelés, a püspök-földesúr jelentős kedvezményekkel támogatta azokat, akik új szőlőket telepítettek. A váciak a környékbeli szőlőhegyeken is vásároltak szőlőt maguknak. A 18. század elejére egy váci családra átlagosan 8,4 hektoliter bor jutott, a 19. század elejére ez a mennyiség már kb. 25 hl. – ebből mintegy 5 hektót maguk fogyasztottak el, a többit eladták. A virágzó szőlő és borkultúrát jól szemlélteti a váci Belváros alatt húzódó középkori eredetű pincerendszer. A csemegeszőlőt a pesti piacokon értékesítették, de a város és környékének egyik fő bevétele a borból származott. A szőlőbirtokkal nem rendelkező váci zsellérek napszámosként dolgoztak a szőlőkben. 1821-ben a szőlőművesek önálló céhet is alapítottak, a Nagyboldogasszonyról elnevezett Szőlőműves Társaságot, ismertebb nevén a váci Kapás Céhet. A kapások savanykás, szomjoltó itala volt a „csingér”, másik nevén kapásbor. Vízzel felöntött törkölyből sajtolták ki, állítólag néha jobb volt, mint más vidék bora.

A váci szőlőhegyek kincsére hegymester, borbíró, szőlőpásztorok és csőszök vigyáztak. A szüret az év egyik legjelentősebb eseménye volt Vácon: „Megélénkültek ilyenkor a hegyek. Hangok zűrzavara kelt már a reggeli órákban. A hordók kongása, a víg kurjantgatások, a puttonyosok szólítása messzire elhallatszott. A legények táncolva, fütyülve hordták a szőlőt az óriási kádakba, amelyekben taktusra gázolták a szőlőt. Délben ebédhez ült a vendégek nagy sokasága. Hogy mi minden volt a szüreti menün, föl se lehet sorolni. Gulyás, töltöttkáposzta, kacsa-, liba-, pulykapecsenye, túróscsusza, lepény, torta és a többi rogyásig rakta meg az asztalt. Az egyes fogások között vége-hossza nem volt, a pohárköszöntőknek, melyeket a csőszök puskaropogtatása vagy mozsarak durrogása kisért. Este kigyulladtak az örömtüzek mindenfelé. Hatalmas kurjantások kíséretében repültek a sistergő rakéták a sötét éjszakába és magasból szórták szét szivárványszínű csillagaikat. Az ifjúság vígan lejtette a cigányzene hangjai mellett a ropogós csárdást…”, írta Tragor.

A legnevesebb váci szőlőfajták a sárfehér, a rakszőlő, a bakator, a veres dinka, a góhér, a mézes fehér, a rózsaszőlő és a fekete kadarka voltak. A váci bor jó minőségét jelzi, hogy Pest megye bortermését budai és váci bor néven szállították a Felvidékre, Bécsbe, Bajorországba, Morvaországba. Petőfi Sándor versben is megörökítette a Nagyszál (Naszály) szőlőit, Mikszáth Kálmán pedig a váci kanonok boráról írt dicsérően. A sokak által ismert Canzi Ágost kép azonban, amely a Szüreti ünnepély Vác vidékén címet viseli, a túlparti szőlőhegyeket és szüretelőket ábrázolja, Tahi és Tótfalu látható a festményen.

Az 1870-80-as években több hullámban jelentkező filoxéra a virágzó szőlő és borkultúrát, s vele a város gazdaságát teljesen tönkretette, míg a 19. század közepén a város lakosságának 60%-a élt a szőlőből, 1910-re már csak 20%.

A szőlők új fajtákkal történő újratelepítésére az 1920-as években került sor, a művelésben  új, minőségi eljárásokat alkalmaztak. A Püspöki Bérpince Rt. és Reismann Géza borkereskedő külföldi piacokra is újra bevezette az általuk termelt és palackozott borokat. Az 1930-as években sokféle módon próbálta a város elismertebbé tenni a váci szőlőt és bort. Az idegenforgalmi hivatal Budapestről induló szüreti hajókkal hozta Vácra az érdeklődőket: „A mi idegenforgalmunk szüreti felvonulásról gondoskodik, mely éppen akkor fog a hajóállomásra érkezni, mikor a hajó megérkezik. Az egész menet ezután levonul a Lőházba, ahol személyenkint egy nagy tányér gulyás és egy félliter must jár ki. A lapok ugyanis úgy hirdetik, hogy a kirándulókat 2.50 P-ért szállítják hajóval Vácra és itt ellátásuk is lesz, sőt cigányzenekart is adnak, melynek zenéje mellett már a hajón is táncolhatnak. A cigány délután a Lőházban fog táncra húzni és a kirándulók este hatig táncolhatnak. A hajó 7 órakor tér vissza Budapestre. Most már csak jó időt kivánunk és akkor, mint mondják, ezer idegen fog jönni városunkba…” Az ezernél ugyan kevesebben érkeztek, de a beszámolók szerint ők nagyon jól érkezték magukat.

1945 után a helyzet nem kedvezett a minőségi szőlő és bortermelésnek. A régi szőlőhegyeket a rajtuk levő tőkékkel együtt hétvégi telkeknek kiparcellázták, az új tulajdonosok a szőlőket többnyire kivágták. A tsz-telepítések pedig a minőségi szempontokra nem voltak igazán tekintettel. Az 1980-as évektől kezdődően jelentős telepítésekre került sor, 1995-ben a hegyközség is újjáalakult. Az utóbbi években a borászok, gazdák boraik minőségét versenyen is összemérhetik. A város régi szüreti hagyományait pedig a Táncsics Mihály Mezőgazdasági Technikum diákjai elevenítik fel minden ősszel, 1975 óta.

Az anekdota szerint a váciak a borból mértékkel és tartózkodással ittak. „A mérték a liter, a tartózkodás a kocsma.”