A pesti piacozásra a hajnali vonattal („kofavonat”), vagy a kora reggeli hajóval utaztak. A hajó a Nagyvásárcsarnok alatti rakparton kötött ki, közel hozva egymáshoz vevőt és eladót, megkönnyítve Budapest élelmiszer-ellátását. Ezeket a hajókat „kofahajóknak”, vagy „hetihajóknak” hívták..

Nemcsak saját termékeiket, terményeiket árusították, de közvetítő kereskedelmet is folytattak a környék települései, sőt a főváros és a Felvidék városai közt. Gyümölcsérés idején végigjárták a környező falvakat, és felvásárolták az eper, málna, ribizli, és a többi gyümölcs jelentős részét, komoly haszonnal adva tovább.

A helyi újság gyakran írt vásárlói panaszokról, rendőri intézkedésekről a 19. század végén, a 20. század elején. Rendszeres volt, hogy a váci kofák a termelőktől korán reggel minden árut (zöldség, gyümölcs, tejtermék, tojás, baromfi) megvettek, majd fél óra múlva jóval drágábban adták el a váci nagyságáknak. („Mit keres a kalap annak a fején, aki számolja a krajcárt…”) A 18. században ez még nem így volt – tanácsi rendelet tiltotta, hogy a kofák a falusiak által a váci piacra behozott árukat megvásárolják.

A 19. század végi - 20. század eleji váci kofaasszonyok nemcsak ügyességükről, élelmességükről voltak nevezetesek, de félelmetesen nagy szájukról is. „Nyelves, mint a váci kofa”, mondták. Nem véletlenül nevezték egyiküket Masina Marisnak – úgy járt a szája, mint a „masina”. Gyakori volt közöttük a hangos szóváltás is: 1866-ban egy összeszólalkozás alkalmával az egyik asszony úgy dobta fejbe kenyérrel kofatársát, hogy az elesett, beütötte a fejét a kőbe és meghalt. A váci cipó azonban szerencsére nem ettől lett híres… Kerek, magasra kelt, nullás búzalisztből készült, pirosas tetejű, foszlós bélű kenyérféle volt, melyet a kisváci molnárok asszonyai sütöttek és árusítottak.

A frissen sütött cipó, a zöldség, gyümölcs, a különféle tejtermékek mellett sült libafertályt és hurkát is árusítottak. A váci hurka a 19. század végére a város egyik legnagyobb, de kétes eredetű hírességévé vált. A felvidéki, fával kereskedő tutajos szlovákok és az Alföldön dolgozó summások egyaránt megálltak hazafelé menet Vácon, s várakozási idejük alatt megrohanták a Városháza előtt áruló hurkasütő és cipós kofákat. Ők vitték szerte a váci hurka jó hírét. A környező településekről származó, rosszindulatú tréfa szerint a váci kofák fűrészport, mosogatórongyot, pipadohányt tettek a hurkába töltelék gyanánt.

A korabeli szólás szerint: “Híres város Vác, literrel mérik ott a hurkát!”

A váci piacon fenyőrigót, csíkot, rákot, bíbictojást is lehetett kapni, nemcsak kenyeret, hurkát, hagymát és káposztát. A kofák télen is kint ültek a Főtéren, kora reggeltől, s hogy ne fázzanak, parázzsal telt fazekat tettek a bő szoknyájuk alá. Pedig a tűzzel nem ártott vigyázniuk – a váci vasút indulásának napján, 1846. július 15-én a Tabánban kiütött tüzet, melynek során 46 ház égett le, egy Vígh Panna nevű váci kofa gondatlansága okozta…